A test és a psziché közt rendkívül szoros kapcsolat van, ezt ma már senki sem vitatja. A szervezetünk stresszhelyzetben szervi válaszokat produkál, ezek intenzitása azonban mindenkinél más és más. Súlyos esetben pánikrohamról vagy pánikbetegségről (pánikzavarról) beszélhetünk, de tudjuk, hogy valójában mit is jelentenek ezek a köznyelvben mára elterjedt kifejezések?
A pánikroham intenzív félelem vagy diszkomfortérzés hirtelen hulláma, amely 10-15 percen belül tetőzik, és az alábbiak közül legalább négy tünettel jár együtt: heves szívverés, izzadás, reszketés vagy remegés, légszomj, fuldoklás- vagy fulladásérzet, mellkasi diszkomfort- vagy fájdalomérzés, hányinger, hasi diszkomfortérzés, szédülés vagy ájulásérzet, hidegrázás vagy hőérzet, zsibbadás vagy bizsergés, a realitás hiányának érzése. Ez a hivatalos megfogalmazás.
Ahogy a hosszas felsorolásból látszik, számos tünete lehet a pánikrohamnak, amelyek közül nem kell mindegyiknek megjelennie a pánik kritérium szerinti fennállásához. A pánikroham számos mentális zavar során is megjelenhet, de lehet külön entitás is, amit pánikzavarnak vagy pánikbetegségnek hívnak. Míg az előbbi kategóriáknál a fő nehézségek más területeken jelentkeznek – például lehangoltság, örömtelenség, fáradékonyság a depresszió esetén –, addig a pánikzavar esetén maga a pánikroham a fő szenvedést okozó jelenség.
Pánikzavar diagnózisának felállítása esetén külön kitétel, hogy visszatérően és váratlanul jelentkezzenek a pánikrohamok, hogy egy rohamot követően legalább egy hónapon át jelentkezzen tartós aggodalom újabb pánikrohamok kialakulásával kapcsolatban, továbbá hogy a páciens viselkedése negatív irányban változzon meg ezekkel összefüggésben. A diagnózisalkotás során fontos az is, hogy a családban előforduló szorongásos vagy hangulati zavarokat feltérképezzék, valamint számos egyéb tényező mellett szükséges felmérni, hogy a pánikrohamnak van-e pontosan meghatározható kiváltó oka, vagy világos kiváltó ok nélkül jelentkezik.
Miért is kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel? Legfőképp azért, mert a népesség 28,3 százaléka tapasztal legalább egy pánikrohamot élete során, a pánikzavarral pedig 4,4 százalék küzd. A pánikzavar és bármilyen pánikrohammal jelentkező állapot terápiája során kulcsfontosságú a páciens és a környezet tájékoztatása, mert ez csökkentheti a páciens szorongását saját állapotával vagy vélt testi betegségeivel kapcsolatban.
Fontos tudni, hogy ez nemcsak a családra, hanem a munkatársakra is vonatkozik, hogy a pánikrohamoktól szenvedők az igazi csatákat saját magukban vívják, amikor mások számára teljesen hétköznapinak számító feladatokat nem mernek elvégezni. Segítsük őket és legyünk megértőek velük!